A megértésnek érzelmi és értelmi jelentése is van.
Ha megértő vagyok veled, akkor értem, hogy mit érzel, és azt is, hogy miként gondolkodsz. A sorrend fontos.
Érzelmek előre!
Érzelmi tükrözést adni a JELENEDRŐL. Ez a megértés alapja.
Ha arról mesélsz, hogy tegnap nagyon haragudtál valakire, de miközben mondod épp szomorú vagy, akkor érzed majd megértve magad, ha a szomorúságod észlelését tanúsítom, tükrözöm, jelzem vissza.
Másodsorban arról is biztosítalak, hogy értelmileg is követlek és minden fontos részét felfogtam annak, amit mondtál.
Ez a tartalmi tükrözés.
És mindkettő a “meghívás” fázisában játszik kulcsszerepet a Közös Kép kialakításában.
A meghívás fázis neve arra utal, hogy a lelkednek teret nyitunk a megértés által.
“A megértés a lélek levegője.” – mondta erről Yehuda Tagar.
A megértettség, a beszélőben a “befogadottság” érzését kelti. “A társam velem van és nem ellenem. Nem ért félre. Mondhatok lényegeset, mert megértésre találok.”
És egyre többet fed fel az illető a lelkéből.
Sokszor magának is újakat kezd mondani. Mindketten egyre térkép szerűbben látjuk, amiben van.
Én segítő szerepben már a kezdetektől éberen figyelek, mint a vadász, aki apró részletei előbukkanása alapján is azonosítani tudja a vadat a bozótban.
Az önellentmondásokra, és az önkárosítás más formáira lesek.
Mivel a probléma gyökerében éppen az van, hogy a barátom nem látja a probléma gyökerét, azzal segítek, hogy egyszerűen rávilágítok. Amikor megvan a bizalom, felkapcsolom a reflektort, hogy leteríthesse az általam érzékelt “vadat”. Ha ő is úgy látja, mint én: hogy ez garázdálkodik a nyugalma kertjében.
Technikailag: egy rövid és meglepő módon szembesítem a társamat azzal, amit öngólnak, önkárosítónak érzek abban, amit feltártunk a meghívás során. És ez már a kihívás fázisa.
Akkor vagyok sikeres, ha fény gyúl a szemében (bent a lelkében), aha élménye lesz, és meglátja a fényt az alagút végén is (kint a világban). És végül ő teríti le a vadat. Azzal, hogy szembenéz vele és rájön, hogy van ő, aki néz és AZ, amit néz és amivel eddig azonosult és ami belülről rágta és roncsolta a lelkét: a gondolatait, az érzelmeit és a tetteit és a pszichoszomatika révén: a testét is.
És elszánja magát, hogy változtat… valamin.
Hogy ehhez egy utolsó nagy lendületet vegyen: még egyszer összefoglalom, hogy mi miatt mit is veszíthet, ha így marad a dolog.
Ez már a lezárás fázisa.
Akkor csinálom jó, ha magától felfakad a megoldás kívánsága a lelkében.
És ha ez megvan, akkor kétfelé mehetünk:
1.) hazaengedem a kívánsággal a szívében, hogy dédelgesse és eméssze az egész folyamatot,
2.) vagy együtt tartunk a frissen szerzett új erejének egy gyakorlatot az eredeti problémájával kapcsolatos példa közös feldolgozása formájában.
Akármelyik mellett döntünk: mindenképpen a cselekvő fázis következik.
Az új erőt hatni engedjük. Odahatni, ahol eddig a hiánya gondot okozott. – Sinkó Dániel